Vándor
Élete
valahol véget ért, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.
Nem siratja senki õt, nem könnyeznek a sírja elõtt.
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt.
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakadt,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt.
Elmondom nektek
az õ történetét, arról mesélek, hogyan
élt:
Megszületett, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törõdtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona.
És mégis
vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmehet, várják erdõk, völgyek,
hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettõl
nyugatig
Mindet földet bejár.
Az idõ
eljött, õ szabad lett, útra kelhet a végtelenbe,
Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte!
Amerre járt, megszerették, és ha néha megkérdezték,
Hogy honnan indult, s mi a célja, õ vidáman csak ezt
dalolta:
Nem félek,
amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Éhét,
szomját elfeledte, csak a világ érdekelte,
Hosszú haját fújja a szél, ereiben lüktet
a vér.
Forró nyár jön hideg télre, hosszú út
áll már mögötte,
De nem néz hátra, megy elõre jókedvûen énekelve.
Nem félek,
amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Nem kell a csillogás,
nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!
Nem félek,
amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Évek oly
hamar szállnak el, csavargó haja hófehér.
Szíve dobban még, szeme tûzben ég, de hívja
már az örök pihenés.